Elveszítve

Szétmállok mint
agy az alkoholban
és szétterjedő lelkiismeretem biztosan
nem tölt meg...

Túlparton

A túlpart, a túlpart úgy várom.
Ott semmisül meg minden álom.
Majd halkan súgom, itt vagyok,
Itt lehelem ki utolsó mámorom.

Majd remegve surran ki számon
Milyen ruha volt rajtad, és milyen lett volna
Hogy milyen fát ültetnék előre és hátra.
Hogy csak rajtuk lógjon a bánat és a hinta.

Utolsó kis szusszanásban
Kiejteném, mosolyod márvány minta.
És ott csuklana el fejem lefele
Tenyerem tenyeredben merevedne.

A túlparton, hol álmomban meghalok,
Megígérném hogy feltámadok,
Utoljára, akkor egyszer, hazudok.

Összeollózva

„Én nem beszélek hisz tudjátok
Itt minden úgy van, ahogy vártátok
De más az érzés és más az elme”
Itt minden el lett vetve.
„nem változnak a nappalok
se jobb, se rosszabb nem vagyok
nem változnak az emberek
ne izgulj, itt nem változik semmi”
Nem tudunk új arcokat venni.
„Aki bennem él, az nem egy tiszta elme
Az életéhez nincs elég türelme
A halálához meg még nem elég bátor”
Mélyen belül csak úgy lapátol.
" a világ botrány
de holnap mégis élni kell."

Mit miért?

Mit, mit, mit
akartak mondani?
Türelem. Az őrület precizitása.
M I T !? Akartál?
A fák közt mit akar a kismadár?
Mit súgnak a vacogó fogak?
Mit akarnak a képek
hirek, emberek,
videók és a könyvek?
Mit mondott igazából a lány,
és mit mondott az a báb?
És mit mutat a jobb kezem
és mit a bal?
És miért futna el a lábam?
És miért is kérdezek?
Szedd össze magad
te szerencsétlen.

El kéne…

Szednem kéne valamit
erre a nyomasztó szomjra.
Valamit ami hülyít
ami sötétet hoz az agyamra.

El kéne dobnom a kardom
nincs mit szolgáljon.
El kéne felejteni
milyen embernek lenni.

Csak esélytelenül nézni
a vizek hogy apadnak ki.
Nem kéne minden este
Tenger Szemmel álmodni.

Meg kéne érteni
mikortól elég.
Nem jó látni.
A világ elég.

Föld színű szememmel
úgy is csak besároztam
azokat a ragyogó vizeket
csodás Tenger Szemeket.