Alarich és Boudica

Alarich egy Astrados és egy tündér gyermeke volt. Tehát félvér. Szüleinek több száz gyermeke volt és egyikkel sem törődtek igazán.

Alarich egyébként is más volt, mint a többi félvér. Sokkal több állatias vonása volt mint a többi félvérnek. Szeme sárgában és pirosban pompázott, szemfogai hegyesebbek voltak mint másnak, és a füle is hosszúkás volt. De nem csak ebben különbözött. Legbelül is teljesen más volt. Míg testvérei lubickoltak a város örömeiben, és ott használták ki származásukat ahol csak tudták, ő visszavonult és elmélkedett. Mígnem meg nem gyűlölte az egész kulturált világot. Megutálta a házakat, az utakat, a szekereket, a pénzt és a társait. Egyre több kivetni valót talált abban, ahogy élnek. Úgy érezte az a nagy erő amivel bírnak, és a hosszú élet csak el van pocsékolva a sima kéjelgésben és bor itta mámorban.

Egy nap annyira megundorodott ettől, hogy elhagyta az akkor ismert legnagyobb várost ahol élt, Drankoliszt. Olyan helyre ment ahol a lehető legkevesebb értelmes lénnyel találkozhat, a Földfeletti hegységbe. A Földfeletti hegység a világ legmagasabb hegyeivel bírt. Kevesen lakták, erdei elriasztották a favágókat is. Olyan ősi volt és olyan erőt árasztott amit félni és tisztelni kellett.

Alarich már hetek óta bolyongott a hegységben mikor rátalált egy legendás helyre. Meséltek már neki erről a helyről. A két fő Astrados itt kötött békét, a Csillag Tenger-szem tónál. De azt nem tudta, hogy a tó közepén van egy sziget, és annak a közepén egy kis ház. Alarichnak megtetszett ez a kis házikó ezért belemerészkedett a roppant hideg tó vízébe. Majdnem megfagyott mire átért, de szerencséjére jó erőben volt.

A kis ház üres volt. Senkit nem talált ott. De azt látta, hogy aki előtte ott lakot, igen rendetlen volt. Aztán a második gondolata az volt, hogy elég álszent lenne emiatt elítélnie, mert ő is az.

Minden esetre amennyire tudta berendezte magának a kis lakot. Elhatározta, hogy ezentúl itt fog lakni. Jól is teltek első napjai új otthonában. Igazán vidámnak érezte magát. Teljesen betudta szívni magába a vad természet igazságos kegyetlenségeit is.

Csak hogy egy váratlan fordulat következett be, ami először baljóslatú volt, majd Alarich meglepetésére élete legboldogabb időszaka jött el.

Ez akkor történt mikor kiderült, a kis háznak van tulajdonosa. Megjelent ugyanis Edinhon Boudica. Edinhon Boudica két Astrados lánya volt, azaz egy tündér. Szülei látva hogy leányuk milyen gyönyörű és kedves, rettegni kezdtek attól, hogy a nagyvilágban felfalják őt. Ezért ide költöztették még mielőtt bármit megismert volna a világból.

Boudica gyakran járt ki az erdőbe az állatokkal beszélni, a fákkal suttogni, és nagyokat kirándulni a vidéken. Mikor Alarich beköltözött kis házába ekkor is éppen egy ilyen úton volt.

Boudica először fel sem figyelt a jelekre. Nem szokott arra figyelni hogy van e valaki a közelében, hiszen az állatokkal minddel jól kijött. Tündérrel vagy félvérrel azonban még soha nem találkozott. Mikor belépett a házba énekelt a gyönyörű hangján, valami vidámat, valami élettel telit, copfja úgy himbálózott szökellő járásától mint egy hinta. Alarich ekkora már elbújt. Először megilyedt, majd gyorsan rájött, hogy csak egy ártalmatlan lány az. Elbújt, és csak a szégyen miatt nem merészkedett elő. Szégyellte, hogy egy kedves teremtés otthonát foglalta el. Majd leskelődés közben egyre inkább gondolta azt hogy nem egyszerűen egy kedves teremtést lát, hanem a világ leggyönyörűbb és szeretettel telibb lényét. Mintha nem is tünde lett volna, hanem az az Astrados aki a boldogságot és szeretet ajándékozta a halandóknak. Soha nem látott hasonlót.

Viszont egy kis mókus, aki Boudicával érkezett, rátalált. Alarich észre sem vette, hogy egy kis rágcsáló bemászott mellé. A kis lompos farkú jószág a betolakodó lábába harapott, aki fájdalmában felkiáltott. Boudica megilyedt és az ajtóhoz ugrott. Alarich felnézett rá, azt hitte hogy ijesztő szeme végleg elüldözi a tündért. De Boudica belenézett Alarich vad reszkető szemeibe és mintha megnyugodott volna. Kicsit izgatottan, de próbálva kedvesnek lenni megkérdezte ki ő. Alarich töredelmesen válaszolt, és nem győzött bocsánatot kérni, és megígérte, hogy elmegy és soha nem jön vissza. El is indult kifelé, már a parton járt mikor a lány utána szólt:

-          Maradj csak egy darabig. Még úgy sem volt látogatom!

Alarich nagyon vidám lett ettől. Vissza sétált, és megígérte, hogy nem lesz láb alatt. Teltek a napok, a hetek, a hónapok és végül az évek. A két fiatal lassan megismerte egymást, majd megkedvelték egymást, majd megszerették egymást.

Alarich nagyon boldog volt. Úgy érezte mindene megvan. Sokat mesélt Boudicának arról milyen a nagyvilági élet. Mesélt a bálokról, az utcákról, a kocsmákról, a divatról, a borról és minden másról. Boudica minnél többet hallgatta őt annál kíváncsibb lett. Elkezdte győzködni Alarichot, hogy látogassanak el Drankoliszba. De Alarichnak nem sok kedve volt ahhoz, hogy vissza térjen oda ahol annyit szenvedett.

Egy nap Boudica bejelentette, hogy gyermeket vár, Alarich olyan boldog lett, hogy azt mondta, Boudica bármit kérhet ő megteszi. Boudica azt kérte menjenek el a városba. Alarichot így kötötte a szava, de annyit elért, hogy gyermeküket még itt hozza világra és itt legyen még pár évet gyermek.

Mikor a fiúk Ashtur elég idős lett eljött az idő, hogy Alarich betartsa az ígéretét és elinduljanak a városba.

Mikor odaértek és Alarich születése jogán vissza került az egyik palotába, Boudica el volt ámulva a nyüzsgéstől. A mindenféle népség meg ő tőle volt elámulva. Mindenki megcsodálta őt ahol csak járt. És még jobban mikor megtudták, hogy a legfurcsább félvér párja.

Boudica szép lassan átadta magát a városnak. Megismerte a bort, a férfiak bókjait és hogy milyen izgalmas kacéran fogadni vagy elutasítani azt. Alarichnak nem tetszett az egész helyzet. Elkezdte győzködni Boudicát, hogy menjenek haza. Fiúk Ashtur sem találta helyét, a többi gyermek csúfolta őt, mert nem értett a városi dolgokhoz, és fúrcsán beszélt.

De Boudica nem törődött ezekkel, egyre inkább lett ő egy a várossal. Egy idő után megunta Alarich unszolását és közölte vele, hogy már más párja van, és sajnálja neki ehhez már semmi köze. Azzal próbálta vigasztalni, hogy a sors akarta így, és jobb lesz így mind kettőjüknek.

Alarich bánatában nem tudta mit tegyen. A megszokottnál is csendesebb lett. Még kevesebbet beszélt, és elhagyta minden életkedve. Azt mondják csak azért maradt életben, mert fiát felnőttként akarta látni.

Eközben Boudica körül egyre több hódoló lett. A hírre, hogy udvarolni most már szabályos élvezet, összegyűltek a keselyűk.

Nem kellett sok idő, és a világ első serege összeállt. Ez a Boudsonok Rendje. Férfiak és nők akik imádták, szerették Boudicát. A világ egyetlen élőlénye aki szerette Boudicát, de sosem lett Boudson az Alarich. Nem volt képes rá. Teljesen képmutató szeretetnek érezte az egészet.

Egy lakomán egy nagyrangú boudson megvádolta Alarichot, hogy ő sosem szerette Boudicát, hiszen ha így lenne már rég boudson lenne.

-          Én szeretem Boudicát, és éppen ezért nem állok most mögé. Nem vagyok hajlandó támogatni azt ami végül el fogja őt pusztítani. Ha szeretsz valakit, néha megmented saját magától is.

A boudson nemes úgy megsértődött, hogy kardot rántott. Ez lett a veszte. Alarich titkolt félvér képességei ekkor mutatkoztak meg először. Hatalmas erejével és állatias dühvel úgy tépte ki kardforgató kezét a nemesnek mint gyermek a légy szárnyát.

Alarich gyűlölte a boudsonokat, és alig várta, hogy egyszer egy kiprovokálja a támadást. Gyűlölte őket, mert Boudica sötétbe sülyedését támogatták. Húzták lefelé, miközben felülről öntötték rá a piszkot.

A támadás után Alarich fiával együtt elhagyta a várost. Keletre mentek, ahol csak a lovasok népe élt. Keveset beszélő, lóháton élő népek. Mindez a Földfeletti hegység túloldalán, így más népek nem igen jöttek át erre a vidékre. A keleti lovasok megismerték Alarichot és tisztelni kezdték. Ha kérte volna, mind térdet hajtott volna neki. De nem kérte, ő inkább csak tanította őket, míg nem egy nap már nem beszélt senkivel csak fiával. Mindenki tudta, hogy a bánat rágja a lelkét. Mindenki tudta, hogy Boudica miatt. Így soha nem mondták meg Alarichnak, mert tisztelték annyira, hogy ne tegyék, de mind megutálták a tündér nőt.

Már több száz év eltelt, és semmi nem változott. A napok ugyan úgy teltek, a Hold ugyan úgy nehezedett Alarich lelkére és a sötétség ugyan úgy hívta őt is.

Egy nap egy boudson érkezett házához. Alarich közönnyel nézett rá, de ahogy elmesélte miért is jött, Alarich szó nélkül felpattant sárkányára és Drankoliszba repült.

Boudicát ugyanis más tündék meg akarták ölni. Egyesek féltékenységből, mások attól kezdtek félni, hogy a hatalmasra duzzadó boudson sereg túl nagy hatalmat ad Boudicának, mások szimpla gyűlöletből.

Alarich mikor megérkezett Boudica palotája lángokban állt. Rettegett hogy túl későn érkezik. Látta boudsonokat is harcolni, de egynek sem segített, ők jutatták ide! Ők rántották bele ebbe! Ők csináltak nagyhatalmú szajhát a legfenségesebb tündérből! Gyűlölte őket.

A palota folyosóin végig gázolva érezte, hogy haragja egyre inkább átalakítja őt. Nem csak a lelkét, a testét is. Fogai még hosszabbak lettek, körmei megnőttek és kihegyesedtek, szemei vörösen világítottak, haja megnőtt, bőre kicsit elszürkült, izmai megnőttek.

A palotában rájött, hogy Boudicának még trónterme is volt! Hát csodálkoztok ti önző idióták! Csak magatok gyönyörködtetésére szerettétek!

A trónterem súlyos ajtaja zárva volt. Alarich két kezével nekitámaszkodott, és egy lökéssel bedöntötte.

A teremben 5 tündér vette körbe Boudicát aki a földön feküdt és rettegett. Mikor meglátta Alarichot akkor sírva fakadt. Alarich felemelte a kezét és egy sugarat lőtt tenyeréből ami rögtön végzett egy tündérrel. Ettől a másik négy nagyon meglepődött, mert ilyet csak az Astradosok tudnak, még a legerősebb tündérek közt is ritka, félvér meg még soha nem csinált ilyet.

-          Hagyjátok őt békén!!!!!!

Ordította magán kívül Alarich. A tündérek varázserejüket előhívva szembe szálltak Alarichkal. Harcuk folyamán megfordultak az egész városban, és majdnem romba döntötték az egészet. Használtak tűz, víz, föld, villám, fény mágiát is. Öt nap és öt éjszaka tartott a küzdelem, míg nem Alarich végül győzött. Az utolsó tündért is kivégezte.

Utolsó erejéből még elvánszorgott a rettegő Boudicához és összeesett előtte. Ezer sebből vérzett. Látszott rajta, hogy ezt már nem éli túl. Boudica a combjaira helyezte Alarich fejét és sírt. Könnyei Alarich arcára csepegtek. Alarich ettől felébredt, és Boudicára nézett, lassan, kínkeservesen felemelte egyik kezét és simogatni kezdte Boudica arcát. Az addig reszkető, kimerült kar, biztos és gyengéd lett. Ujjával letörölte Boudica könnyeit:

-          Ne sajnálj egyetlen Csillagom. Én most távozom a pokolból.

Alarich mosolygott miközben Boudica égszínkék szemébe nézett, és meghalt.

Fiúk Ashtur mikor megtudta ezt, mindenért anyját hibáztatta és megtagadta őt. Maga Boudica három napra visszatért abba a kis házba ahol először találkoztak és három napig sírt. Olyan sokat, hogy a tó vize megáradt és sok kis patak eredt meg belőle. Ezeket a patakokat a keleti lovasok azért tisztelik szentként, mert Boudica ezeket Alarichért ejtette, és ők addigra vezérükként tisztelték Alarichot. A patakok a Boudica Könnyei névre hallgatnak, és vizük ízében érezni egy kimúlt nemes élet fájdalmát.

Boudica három nap alatt így annyira kimerítette a könnyeit, hogy nem volt képes többet sírni. Fénye veszített erejéből, de a halandók így is térdre hulltak előtte. Visszatért a nagyvárosba és soha többé nem gondolt a múltra.