Kívánság

Ha újra választhatnék,

semmi újat nem kérnék.

Ha újra simítana az árnyék

úja, akár csúnya akár szép,

semmi újat nem kérnék.

Most úgy nyugodtan Utazó az otthon maradtnak, az elhagyónak

Hittem célom, hogy szent legyek.

És ekkora hülyeséget, Szent Egek…

Azóta szarrá ment ez is, dongják a szent legyek.

Az vagyok mi voltam,

és hogy te az vagy e mi voltál…

Senki nem lehetett az.

A bolygón kívül, és azon belül

sincs elég csend, ami meg nem rémül.

Össze rebben, mint a kis eb

ki most került testvéreitől messze el.

Sír, nyöszörög a kis pára

lelkem így hajtom egy kis párnára.

És hogy mind hiába?

Nézd, egészségünkre már senki nem piálna.

Lelkem már nem kiabálna.

Csak csendesen kioldozná ruhádat.

Vagy ha ezt nem lehet

hát idegen erdőben csak magának vetne meg.

Legalább a madarak, ne vessenek meg.

Tudok ezt-azt

Tudom mi vagyok,

sarok.

Tudom mit jelent

az a letépett tapéta.

Megkötöztek.

Tudom.

Nyugodj meg, tudom.

Hogy számít ez?

Tudom, nem.

Lélegezz,

hogy megtudjak még többet.

Nem elég a neved,

a színed,

hogy lebeg az éned.

Nem elég az a csönd

amit kifújsz.

Kell még lássam mellettem

elsikló tekinteted.

Nem lenne elég az sem

ha tudnám milyen színű

letépett alsóneműd.

Nem lenne elég ha tudnám

utolsó sejtjeid utolsó osztódását.

Csak légy.

És tudjam, vagy.

Nem lehet bocsánat

Minden út elbaszva,

a szélén egy ember elbaszva.

Valaki olyan, ki éltében is néma.

Takarója sok falevél

mind mulasztott esély.

Betakarják hideg testét.

Remélt hű szerelmet,

Hitt volna mint az eb,
abban ki bízott volna benne.

Csak hever és mozdulatlan.

A világnak már semmit nem mutatna.

Hogy nem mond több igét a remények, az nem is hallja.

Árva lehelet csak utolsó szava

Árva tekintet utolsó révedése

Árva a dobbanása is, árva szívének.

Üvegbura

Nem szeretem a nappalokat.

Ébren vagyok, és nem látni a csillagokat.

A nap eltöri a sötét kristályburát

amivel lefedik este a bolygót.

Egy reggel annak szilánkja lettem én.

Hideg vagyok, sötét.

Kavarog a sok ősi anyag, feszít, taszít, hajlít és szív.

Tágulnom kéne és fájdalmat okoznak kereteim.

Néha mély, igazán levegő nélküli csendben

csak úgy létezem, hogy utána robbanjak egyet.

Nem hajlik felém az idő és a tér.

Rezgő testemet nem fogja össze

egy teremtmény sem.

Habos felhők

Túlpartok és tengerek,

szemek meg emberek.

Kékek és egyebek.

Szívok egy kis friss levegőt,

érzek némi fenyőt.

Pont mint az arcod, az a felhő.

Taknyolok, de jöhet az a sör.

Feltudnálak emelni,

bár izmom csak tűrhetően létező.

A hab, pont amint az arcod.

Mindegy, megiszom.

A sarokban egy lány,

Megnyalom az arcát,

az újaim végei eljátszadoznak

és szomorúak.

Csak úgy

Feltámad a szél.

Az eső durván szurkálja az arcom.

Mindenem átázott

Leszakadt a Tenger az égről.

Szemben a Szemekkel.

Feltúrom a hajam kezemmel.

Ismét eljött a december,

és írhatnék bűnökről,

hogy növesztettem újabb évgyűrűt.

Hóról, és arról hogy nincs.