Csillagtörmelék

Csillagtörmelék a szívem.
Tenger mélyén hever.
Jó itt a csend.

Nincs itt levegő senkinek sem
senkinek sem.

Szemét lebeg köröttem
mikro-műanyag a véremben.
Csoda hogy,
zárlatos minden érzelem?

Megszokott ez a sós
hideg
kényelem.

Részeg emlék az első csókról

A lányt haza kísértem, hidegben de élvezettel.
Csengő vidám hangja mint motiváló szónoklat.
Keverednek az elemek a hasamban és véremben,
nem emlékszem
álom és emlék hol válik ketté.
Mintha egy földrengés közepén, az egyetlen stabil oszlop
én lennék,
ha ezt álomnak hívnám, villám nem csapna belém.
Ködösen rémlik az esti vágy
megtörtént vagy csak agyam fantáziájának élethű
tréfája?
Az alkoholtól sima agyam csak ezen feszül.
Megcsókoltam? Volt bennem elég tűz?
Ami bedereng emlék, vagy alkoholos vízió?
Mintha érezném ajkai ízét, vagy csak azt hiszem, hogy ilyen édes
lehet?
Mintha perceket töltöttem volna a hidegben csak úgy legyökerezve,
érzem, a bőrömön, szívemben.
De nem emlékszem…
Magához rántott vagy rántottam?
Vagy egyik sem, vagy mindkettő?
Nem kérdeztem, és lassan létezése is fikció.
Tényleg volt ő?
Éreztem ezt vagy csak aludtam egy jót?
Így kezdődött? És így is ért véget?
Volt egyáltalán vagy csak álmomban lelkem égett?

Évek

Feltámad a szél.
Furcsa decemberi eső
szurkálja az arcom.
Mindenem átázott.
Leszakadt a Tenger az égről,
nem írom le őt.
Feltűröm ingujjam,
feltúrom a hajam.
Írhatnék arról, hogy
Évgyűrűk nőnek szemem alá
Homlokomon egyre nagyobb a sivatagosodás.
Héják márványos csontjairól az avarban,
csöndjükben nem vagyok zavarban.
Hogy mitikus barlangrajz vagy
koponyámban.
Bűnökről és távolságról.
Hóról, és arról hogy az sincs.

Nem gondolok

Este nem gondolok senkire.
Magamra is csak elvétve.
Már arra sem figyelek, hogy fáj
a helye, mindennek mit kitéptek.
Fáj mi már nincs is,
csöndben hordom ezt a fantom kínt.
Pont így nem gondolok senkire,
ha gondolnék is, ott sem lenne senki szent.
Árnyékok és ideák,
félreértett csodák,
Tengerszemekbe veszett hitem.
Ha gondolok valakire, üresebb
minden.

Este

Elnyújtom a pillanatot
mikor megvillant arcodon
mosolyod.
Elnyújtottam reszketeg vágyamat
bordám rácsait rázva
rád gondolva magamra gondoltam...
Piros démoniság
hirdeti hatalmad nagyságát.
valóságba beleszakadt körmöm hiányát.
Mozdulatlan és észrevétlen tűnök el,
mint kertitó mi el van felejtve.

Nosztalgia

Már nem tudom szeretlek-e,
hisz a hangodra sem emlékszem.
Nem tudom mit utáltál meg mit kedveltél
és mit szerettél meg mire rá se néztél.
És ha rám néznél tág lenne még
a pupillád mint kék örvény közepén a mélység?
Ülve alszol e még néha?
Töröd meg a csendet a semmiből kornyikálva?
Most is fiókok mélyén keresed az aprót a reggeli kávéra?
Elfelejtettem az illatod.
Hazudnál még egyszer
hogy egy szűk sarokban végezzem?
"Milyen volt..." olyan talán sosem volt.

2018 27

Még alig lázadoztam,

hisz semmi nem változott.
Csak kisebb lettem,
semmi komoly.

Csillagok vagyunk, látom.
Sok millió évnyire innen, ragyogsz.
Én éppen csak látszom pirkadatkor,
persze mindenki alszik akkor.

A hó alatt, az a sok energia,
a növények ahogy rezegnek,
ahogy a bogarak matatnak,
ahogy minden pattanásig feszül
hogy kirobbanjon és újjászülessen,
úgy várom
hogy felnőhessek.