Kopár és szúrós sziget volt. Száraz volt ugyan, de nem volt sok fa a környéken, így nehezen lehetett csak tűzifát találni. Végülis estére sikerült tűzet rakni. A háború előtt nem sokan laktak a szigeten. Most én vagyok az egyetlen lakos. Igazából hatan indultunk el, de csak én értem el idáig. Nem is tudom hogy sikerült. Nem én voltam a legügyesebb vagy erősebb. De a többiek túl jó emberek volta, túl sokszor segítettek másokon a maguk kárára. Talán ez az egyetlen különös képességem. A szerencse. Bár nem tudom mennyire szerencsés egy olyan korban élni ami ki van égve, folyamatosan az életedre tőrnek és egyedül vagy. A szigetre éppen, hogy átevickéltem. Úgy gondoltam itt biztonságosabb. Most is a keleti parton raktam tűzet a hegy lábánál, hogy a túlparton le vegyék észre a fényeket. Könnyű nap volt. A nap előtt keltem valamivel. Megint azt álmodtam. A reggelim hal volt paradicsommal. A kiégés előtt utáltam a halat, de már túl nagy luxus lenne ez. Reggeli után a nap nagy részében egy hajón dolgoztam. Azaz, javítottam. Nem túl egyszerű, főleg hogy ezelőtt soha nem foglalkoztam hajókkal. Utána a sziget egy régi elhagyott kisvárosába mentem egy kis portyára. Apró dolgok után kutattam, konzervért vagy konzervnyitóért. Találtam is egy babkonzervet. Egy lakásban aztán kezembe került egy kép. Egy percig mozdulatlanul tartottam a kezemben, majd zsebre vágtam. Utána már siettem vissza a táborba. Éjszakánként leszokott hűlni a levegő. Be is takaróztam alaposan. A tűzön a babkonzervet melegítem. Nem olyan nagy fogás, nem ritka. A tűzbe bámulva eszembe jutott a kép. Előveszem. A képen látható lány nagyon hasonlít rá. Ugyan úgy kék szeme volt. Imádtam a szemeit. Tudom, közhely ez már kicsit. De nem érdekel, attól hogy valakinek valahol tetszett egy szempár, nekem az övé tetszik és azt akarom mindenki tudja, gyönyörű volt. És bár sokszor eltudtam veszni a ragyogó szemeiben, a mosolya még ragyogóbb volt. Nem az a szűk, vagy álmosoly. Hanem az a ragyogóan széles, mintha a vidámságtól szétfelé robbanna mosolya. Az ember úgy gondolta néha azért, mert az a sok kedvesség nem férne máshogy ki. Úgy ment el, hogy azt hihette csak ugratom vele, hogy csak gúnyolódom. Naívság volt azt hinni nem kell ezt elmondani. De imádtam a mosolyát. A képen a lány egyáltalán nem ő. A haja is más, a képen a lánynak fekete haja van, és a bőre is barnább. Valami tengerparton áll és mosolyog. Őt is elakartam vinni ilyen helyekre. Tudom, hogy imádta volna, én meg imádtam volna őt. De a háború közbeszólt, és a világnak vége lett. A képet nézve eszembe jutott mennyiszer kellett kérnie, hogy átöleljem éjszaka. Istenem, milyen bolond voltam. Nem csak akkor kellett volna, hanem minden nap háromszor mint a főétkezéseket. Egy kiégett világ kiégett szigetén nézem egy vadidegen képét és azt hiszem ő az. Lehet én is kiégtem.
