Reggel

Csöndben járna kezünk,
nem esne szó,
annyi sem
"kéred a sót?"
Az ablak nyitva lenne,
csak a függöny lebbenése
okozna bársonyos neszt.
Néznék mogorván
de csak mert megrágott az ágy
és még nem rakott össze a nap iránti vágy.
Hogy mit eszünk
kiderül abból
melyik szekrényt nyitjuk,
ezért sem kell megszólalnunk.
Csak heverni kéne az ágyon,
mint két megtermett parázs.
De így minden rakéta megtalál.
Elindulnánk és bezárnánk
a kis zugba ezt a csendet, csak magunknak.
Mikor másfelé fordulunk,
a csók a homlokodra
a reggelt pecsétként zárja.

Ott a horizonton

Bár lapos lenne a Föld…
Kiülhetnék a szélére,
mesélhetnék a semminek.
Ott nem lenne köd.
Bár kiülhetnék oda.
Üvölthetnék a végtelenbe.
Ott ülnék, hol eltűnnek a Tengerek.
Bár lenne ilyen csoda.
Hol minden elvész,
a Tengerekkel szív,  józan ész,
talán végre béke lenne mellkasomban.

Erdő és mező

Erdő és mező,
itt ragadtam.
Hol sétálni lassan kell.
Látnád a rétet
ahol két héja döglött meg.
Mezőket hol seregnyi
magammal csatában végeztem.
Látnál egy várat,
ami uralta ezt a tájat.
Könnyed mozdulattal
nyúlj falaihoz, összeomolhat
ami maradt.
A bástyából látni erdőt,
egy kis tengerszemet.
Szerettem, gyűlöltem
a hegyeket ez gyűrte.
Itt üldögélek egy kőszirten,
talan nem csak születni jöttem ide.

Nem írhatok

Nem írok semmi szépet.
Júliám is dobozba tett
Mint horgász a férget.
Szabadság, egyenlőség, testvériség is
Pénz, pénz, pénz lett.
És az nem lehet, hogy annyi szív meg vér...
Még annál is több az olajért.
Nem csatában tűnök el,
Csak a facebook tilt majd le.
Lassan a zászlónk is reklámfelület
Koronánkról is véglel kidől a kereszt.
Nem baj, hogy neked nem lehet pénzed
A trópusokon már úgy is több a szemétsziget.
Nem írtam, nem írhatok semmi szépet.

Olyat kéne...

Olyat kéne írni amit szeretnek,
olyat amitől remeg az ember szeme.
Túlterhelni a szíveket.
Úgy olvassák, ahogy a díva énekét hallgatják.
Valamit ami több nálam, téged leírnálak.
Ami annyit mond, mint az összehangolt csend.
Mint a gyermek öröme mikor cukrot csent.
Lapulnék benne, mint a félelem
a farkas szájában lévő őz szemében.
Elmében és szívben forradalom égne,
te is megértenéd végre...
De csak annyi jött ki, jó lenne...

Tündéri realizmus II

Télen már nincs hó, 
minden egy végtelen,
 szürke vasútállomás.

 Mint a súrolóvíz felszínén
 úszó buborékok,
 úgy ringatózunk.

 Éppen csak nem üvöltöttem,
 hogy is tehetné egy buborék.

 A tündér megmozdította vödrét
 a hullámok közt vergődve látom
 kékeslilásan játszik a szappan héjamon.

Angyalűző

Távozz már belőlem!
Hát mit hozzak még?
Korbácsot, tüzet, 
keresztet mi hangodtól lángokban ég?

Járjak parázson, éjszakázzak szöges ágyon?
Bortol legyen sötét minden álmom?
Melyik izzasztó serkenti ki belőlem
Tengerszemed utolsó csepjeit?

Mit egyek, mit igyak?
Hova állhatok még inkább félre,
hogy amit elkezdtünk még inkább hagyjuk félbe?
Magam miben verjem még el?