Új fiú

Háborúzzon, aki akar.

Átírhatják kőbevésett szavaim,
átírhatják a szerző nevét.

Nekik adom.

Legyen.

Az én mellkasomon a kitüntetés
nem diktatúra.

Maguk közt simogatják egymás koronáit.

Bár egyre kevesebben vannak
és ezt mindig meg is említik.

Nagyok vagytok.

De Góg és Magóg új fia előtt
minden fiatal elterül.

Hamuból gyúrva

Sötét lángú lány.

Elveszett próféta,
soha el nem hangzott imákkal.

Bennem léteztél.

Mindig vártam, hogy megszólal
a telefon és valaki,
valami,
te szólalsz meg.

Hogy a naplemente feketévé válik,
és elősétálsz.

Megfogod az arcom,
odahajolsz fülemhez,
belesúgod lángod receptjét,
a te álmaid, – vizet vagy engem -
félelmed – a víz vagy én -
majd beleharapsz,
és én leszek a vörös és te a fekete.

Tovább alszom

Felkeltem reggel.

Ki az, aki ha délben kel, nem reggelnek hívja?

De nyomtam még az ágyat kicsit.

Mély levegőt vettem és a pólóra néztem.

Nem tettem el. Ő tette oda. Szentségtörés lenne.

Már nincs benne az illata, még is érzem minden
suhanását.

Most kicsi az ágy.

Telefonomból is csak kicsi mása mosolyoghat rám.

Kicsit sem ugyanaz, még is maradok tovább az ágyban.

Énekelek

Jártam már gonosz helyeken.

Láttam elvérezni a jót,
és a világ tenyerén hordozva a gonoszt.

Láttam sírni férfit,
és láttam a nőt, ki közönyösen nézi.

Hordoztam már keresztet
és feszítettem is meg embert.

Csókoltam  életre vágyókat,
és csókoltam is életre vágyva.

Táncoltam szépen kimérten,
néha meg csak kiporoltam magam.

Félem és szeretem a végzetem.

Hozzá énekelek.

Fák tövéből más világba
visszamegyek.

Filozófia

A semmi, az semmi.

De akkor létezik a semmi?

Vagyok, aki vagyok?

Vagyok?

Mindent gyógyít az idő?

Akkor miért van halál?

Hiszek-e?

Abban, amit adott, igen.

Bízom-e szavakban?

A fekete özvegy párja is bízott…

Vajon ő bánja?

Ő kérdez ilyet?

Vörös palota

Bíborszínű vagyok belül.

A hatalom színe.

A vérvörös függönyöket
állandó szellő lebegteti,
vagy csak halk lépteket fed?

Oroszlánvér a korsókban.

Gyönyörködtető nedű.

Kell nekem és azoknak is,
akik ezt tudják.

Volt birodalmak,
országok, tartományok
a mosolytól felreped az arcotok.

A sötétpiros falakon
még sötétebb árnyak csúsznak.

Szolgálók. Kedvesem.

Gyilkosom.

A padló még nem vörös.

Bolondos én-kép

Nem látom a nagy szobrokat.

Csak hallom a történeteket,
hogy így és úgy kéne
azt meg amazt tennem.

Beállnak a nagy márvány
és kőszobrok alá, és keserves himnuszokat
zengnek, hogy ugyanúgy szenvedni akarnak,
ők is szobrot akarnak állítani valahol.

A nagyok árnyékában küzdik a kötelezőt.

Ahogy a gaz a tölgyfa alatt.

Mag vagyok. Hívnak.

Napot akarok.

Beavatás

Hiszed, hogy van Isten,
mégis lehunyod a szemed.
Láthatatlanul bűnös vagy.
Gyilkoltál, és a nagyvilág tapsol neked.
Semmilyen lámpával nem látható
vérfolt van a tenyereden.
Festék, korom, por,
bőr, hús, csont
fedi.

Egy meg bocsátható gyilkosság,
egy beavatás.

Valkűrök szabadsága

Tompán érint.
Valami a világban megremegett,
és az emberek észrevétlenül szétfolynak.

Ragadós massza folyik be minden hova.
A nők egymás szájába alélnak,
a gyermek magzat korában még nem választhat.

A valkűrök nem gyűjtenek több hőst

és az emberek észrevétlenül szétfolynak,
valami a világban megremegett.
Tompán érint.

Rácsok nélkül

Testünk egy kirakós.
Van, akit nem bánt, hogy nincs meg
pár bordája.
Van, akit nem zavar, hogy hiányzik
valaki mellkasából.

Csitt…

Megroppant a vérem.
Kővé alvadt. Nem mozdulok.
A kocka kerek lett,
az egyenes görbe.

Nem mondhatom…
nem mondhatom a világnak, hogy csitt.

Hatmilliárd-sejtű isten ellen

fiatal vagyok még termetemen is meglátszik férfiasság csak nyomokban és aki ismer sem hiszi hogy  bennem ilyesmi létezik

kötelességből élünk

lekéstem koromat

jó kamaszhoz hűen nekiestem vadul a világnak hiába akartak megóvni szóval gyöngéd kérleléssel paranccsal meg csak hergeltek azért köszönöm hogy megpróbálták

kötelességből élünk

lekéstem koromat

határokat nem ismerve már kész tényként kezelve - mára futurisztikus- jövőmet hálóként vetettem a világra

kötelességből élünk

lekéstem koromat

minden voltam államfő mártír nemzeti hős ó fiatalok és ti kocsikról hajókról álmodoztok

kötelességből élünk

lekéstem koromat

a tiszta kisemberekből nagy őrülteket nevelő Sziklából - érettségi az őrület bizonyítványa – kilépve letéptem volna ruhám verset a bőrömre írva azt kívántam legyek végre békén hagyva

kötelességből élünk

lekéstem koromat

legyőztek ám mert Góg és Magóg fiának unokatestvére lennék térdelni szégyellnék

kötelességből élünk

lekéstem koromat

harc amit már senki nem akar megvívni még is meg cselekedjük ettől lennénk majd hallhatatlanok aztán fiaink félreértik majd a szellőben lebegő szavaink

kötelességből élünk

lekéstem koromat

Mind után

Egy csepp egy emberből.

Egy újhegy egy tömegsírból.
Egy pillanatnyi fény az univerzumból.

Mély lélegzet a víz alatt,
és elterítenek a ki nem mondott szavak.

Belőle vagy, magadtól halsz.

Vágyak vad cédái, a szeretet csecsemő
 prófétái.

Minden Isten után
egy új születik.

Egy

Egy Isten,

személyigazolvány nélkül.

Ott látod, ahol megszólít.

Úgy hívod, ahogy bemutatkozik.

Nem tilt, nem utál, és nem kér.

Persze, tudom. Fáj, hogy a cédát is úgy szereti, ,

ahogy téged.

Főnixek háborúja Tóth Dávid emlékére

Nem mondhatunk semmit.
Nem tudhatjuk mi vár az út szélén,
hová tartunk, és miért.

A válasz reménytelensége miatt
nem is veszünk róla tudomást.

Úgyis lassan folyik a víz a Tiszában,
lassan nőnek fel a gyerekek.,


Majd főnixek hullnak ki mellőlünk,
és messze járunk attól, hogy lássuk őket újjászületni.

A főnix legnagyobb rettegése:
hogy neki sikerül-e?

Pecsétek

Szellemek táncolnak körülöttem,
Higgyek bennük?

Reszketnek testemen a pecsétek.

Remegni vagy kővé válni
kíván a világ?

Reszketnek testemen a pecsétek.

Madarak sereglenek az égen.
Megküzdenek Istennel?

Reszketnek testemen a pecsétek.

Csillagok gyermekei, farkasok kölykei,
Őseim, haza vártok még?

Mert

            Reszketnek testemen a pecsétek.

Sohaország

Nagy vigyorogva, elődeim nevét
sem ismerve, okosként a tudatlanságban,
belépek az írok fehér csarnokába.

Oldalamon szintúgy vigyorogva,
- Csak mert én is ő is -
egy selymes-hajú tünemény
megszorítja tenyerem.

Mindennapjaimban
felnőtteket okítok, miként
lehetnek kevésbé értéktelenek
a zöld hadvezérek világában.

Mindez előtt meg izzadok,
küzdök, mosolygok, vért hányok,
csak mert azt mondják ilyen az élet.

Homokóra

Homokóra

múlt múlt múlt múlt
    múlt múlt múlt
        múlt múlt

          JELEN

        jövő jövő
     jövő jövő jövő
jövő jövő jövő jövő

Szomorú péntek

Nem lelem imamámat,
nevetek veled álvidáman.
Fekete ruhádat imádtam,
...hajlatod bőszen kívántam.

Zsebemet a sors persze kivágta,
nem lehetek világod királya.

Szemem is kivájtam,
szívem is kiráztam.

Lepedő testem eltakar,
egy lesz az álmod,
egy örök átok.

Nincs

 Nincsenek végleteim.

Maga vagyok a semmi.

19 évem van.

Az van.

Lázadással telve,
félelmekkel, álmokkal,

Fájdalommal.

Bele fárad az ember a nincstelenségbe.

Annyit érek mint a papír és a toll,
mellyel most is egybe olvadok.

Kicsi Hang: Tiszta szívvel

http://www.youtube.com/watch?v=ZnRNOzeKm9c

Nem törődöm

Minden unalmassá lesz.

Szép festékkeretbe foglalt szemetek,
barna pihés bőrötök,
álértelem, hízelgő tekintet,
kéjelgő mondatok,
undor uralta elutasító mozdulatok.

Ezek vagytok ti.

Szánakozzatok, hogy zsebem bár üres,
egóm nagyobbacska, izmom
tűrhetően létező.

Lehajolok majd,
gyengéden megnyalom arcotok,
újaim kis végei eljátszadoznak majd,
és sírtok hogy elmúltam.

Angyalok és Ördögök

Szeretnek az angyalok.

Utálnak az ördögök.

Beleütök a tükörbe és vérző kezemmel
vörösre festem a szobám.
Ablakom alatt ugatnak a szakálas kutyák.
Világuk csont és csaholás.

Gumikesztyűt húzok,
nem csak a kezemre.

Utálnak az angyalok,
szeretnek az ördögök.

Karácsony előtt

Énekelnek, szeretnek,

áhítattal örvendeznek
a keresztények.

Nem félnek a mindennapi
gyilkos iramtól,
gyermeket anya,
anyát gyermek karol.

A fegyver is szeretetből
ropog.

Messze, távol,
de hegyeim még állnak,
keleten valahol.

Ritkán, de érzem,
hogy látnom kéne őket.

Hátulról egy fénylő,
súlyos tenyér vállamhoz ér.

Egy szülő.

Amim nincs

Volt nekem nem egy Lédám.
Csinszkám is sokfelé.

Táncoltunk vagy egymás vérét ontottuk az avaron.

Őriztük egymás szemét, és annak minden fényét.
Gyászruhában libegtünk be a bálokba.
Háborúztunk és szeretkeztünk bele az éjszakába.

Holdvilág volt, ami fényével árnyék betűket
vetített eddig le elmémből.
Kis szörnyeim, Bábáj és Ronin.
Volt párotok. Volt Lédám és Csinszkám.
De nem volt soha, soha Fannim.

Megpróbálnám

Mindeddig kibírtam. Hozzád se szóltam.

Veszélyes voltam, gonosz kit közelíteni rossz.

Talán pont a tiltás sodort felém.

Talán azért vagyok most utánad kötve.

Nem leszek félelmetes, nem fogok semmit megtiltani.

Valószínű, hogy őrült bika sem leszek…

Csak leírnám hogy minden pillanatod,
nyávogásod, mozdulatod, kérdésed és lépésed
több mint a fizika törvényei.

Felszúrnám zászlómra a leheleted, és azt lengetve,
emelnélek a magasba, hogy jobb levegőt szívj nálam,
hogy téged érjen elsőnek a napfény,
és a te árnyékod alá boruljon a világ.

Művészet

Színészet, életfelfogás.
Költészet, majmolás.

Festészet, pillanat-megragadás.
Zene, padlódobogás.
Szerelem, rózsaszín gyász.

Hazudok

Mozdulatlanságba fagyott minden gondolatom.

Hívlak, hívsz, írok és írsz. Szépen eljátszadozunk.

Egymás démonűzőjeként szolgálunk.

Csak közben nekünk is szarvunk nőtt.

Félni, megijedni. Ezt nem szeretnénk.

Kockáztatni? Nem tudjuk mi az már rég.

Minek is tudnánk? Ha minden mondatunk végén
ott van, hogy szép volt kimondani csak bár ne
te hallottad volna, és bár más örülne neki.

És milyen komolyan vesszük a pillanatot?!

Ott helyben fájna, ha nemet mondanánk.
Aztán ha éppen nem kérjük egymást,
meglepett undorral fintorgunk a másikra.

 Sosem mondtam, hogy nem tudnám játékon kívül
ugyanazt. Többet hazudok, ha nem játszom.

Utolsó év

Lebegek.

Lebegek bele a semmibe.

Csak megtörténnek a dolgok,
majd folyamatosan rájuk gondolok.

Utolsó évem tizenévesen.

Megvénültem.

Álmaim ágait lassan letörik.

Odabújnék valakihez,
csak becsuknám a szemem,

semmit nem tennék.

Lebegnék.

Egyszer válaszolok

Végig robog rajtam egy
rég elfeledett érzés.
Dobban, robban, lobban
majd hatalmasat koppan
a belsőm alig tele lévő
tere.

Fáztam, megtorpantam.
Feje mellkasomra hajtva,
gyöngéden zavaró
és még is izgató
macska hangon ennyit kérdez:
„Én vagyok a legszebb?”

Nem feleltem.
Nyelni se mertem.
Őrült közönyösségem ilyenkor agyon vert.
Lustaság? Mélaság?
Áhhh… művészlélek.

De fáj hogy belsőm és szám között
millió kilométeres táv felzabálta a szavaim.

Szép volt.
Szebb mint bármi lehet.
Romantikus közhely
a csillag, hold, napfény.

Ez emberi volt.
Ez lélek volt.

Így hát. Ezt kérdezzék tőlem.
Ezt este és reggel.
Az utcán, a járdán tépő szélben.
Ezt a vízben úszva a tenger parton.
Ezt a halálos ágyon.

Szorítsák hozzá tarkómhoz.

És majd válaszolok egyszer.
Egyszer.

Fodor-Nagy Gergely: Ismétlés

Egy szó, buta ürügy.

Butább azt az egyet sokszor mondani.

Közhely lesz a testből,
unalom a szóból.

És elmarad az izgalom

a Show-ból.

Birkanyál ízű lesz
minden találkozás.

Aztán a gyűlölt

csodálkozás,
más karja zár.

Fodor-Nagy Gergely: Kérhetnék?

Papír zsebkendők hevernek körülöttem.

Rosszat nem tettem…

Éreztem a fájdalmat a hátamon,
és a nyálad az arcomon.

Meglepő közönnyel fordulok le rólad,
nem kell több unalmas áhítat, sóhaj.

Kérhetek?

Szédelgők helyett akkor már szajhát,
vagy sznob dámát,

És nem kérek több drámát.

Szablyától ne féljen,
kezén vérem száradjon.

Fodor-Nagy Gergely: Mondj valamit

Nem tudom honnan.

De hallom.

Nem tudom, mit látok.

De úgy tetszik.

Nem tudom, hogy megfoghatom-e.

Hát nem teszem

Nem kérdezek.

Minek is tenném.

Akkor az egész eltűnne az égen,

mint az élet a télbe fújva.

Délczegh Nikolett

1992. december 21 én született. A 3.Számú Zrínyi Ilona Középiskolában érettségizett. Ismeretségünk a Négy Égtáj tehetséggondozóban született. Verseivel több pályázatot is nyert már. Tehetsége vitathatatlan.   

Délczegh Nikolett: Holtan élve

Fény gyúlt a halott lényben,
Bűvölt rideg képe,
Borzongatott sápadt teste,
Karjaiban alélt lelkem.
Csókjaiban élt a szíve,
Szemeivel perzselt engem,
Pusztaságban ringatott el,
Holtan élve mindörökre.

Délczegh Nikolett: Múlás

Hol, s mikor? Nem tudom.
Pattogott az ábránd,
Bánatos mosolyát,
Csak a könny mosta át.

Tiszta szavak hangzottak,
Mosták száraz szánkat,
Ingatag lábunkat
szilárdította a bánat.

Vágyteli keblünkben
ordított a hárfa,
Fuldokló elménkben
kialudta fáklya,
S némán kullogott el
szerelmünk lángja.

Fodor-Nagy Gergely: Száguldás

A test mehet.

Felszállhat repülőgépre,

mehet két vagy négy
keréken.

A test száguldhat
a föld minden
nőies domborzatát
gyalázva.

Rutinos őszinteséggel
szédülhet reggel.

A bennünk élő misztikus
massza
az idejét rohasztja.

Elszáguldunk.

Nem látjuk a folyókat.

Csillogó rezgésben
sikamlik rajtuk a fény.

Nem látjuk a fákat.

Türelmes könnyedséggel
miként tartják az eget.

Nem látjuk az embert:
A nőt és ők minket.

A test mítosz?

Ez lenne az új reményetek?

Kicsi Hang: Az én menyasszonyom

http://www.youtube.com/watch?v=xnvMcXsdjFI

Fodor-Nagy Gergely: Rendelkezz

Lehetek én a függőágy?

Megfeszülnék és bábként
védenélek.

Lehetek én a hinta?

Nyikorognék, míg te
a madarak közt jársz.

Lehetek én a faág?

Hűségesen tartanálak,
míg lógatod a lábad.

Lehetek én a tollad?
Megörökíteném az összes
gondolatodat.

Fodor-Nagy Gergely: Ősz

Vörös, sárga, barna,
tűz csöpög le a fákról.

Királynők, angyalok,
tündérek és más hazugságok
lábnyomai ropognak
a pompázó avarban.

A kis sárga pihéket kavaró
szélben,
összehúzódom, remegek
bár fáznék, de én
félek.

Fodor-Nagy Gergely: A téren

Kissé görnyedt háttal,
ülök a korláton.

Unottan nézem a teret.

Félhomályból tipeg elő,
néhány nagy KIS lány.

Magas sarkú cipőik úgy kopognak,
mint a koponyájuk.

Előttem elhallgatnak, nem nevetnek.

Bár állati ösztönöm
nőnek álcázott testükre vetné
magát, arcom kopár, fejem
csak bólint lazán.

Nem nevetnek, félnek tőlem.

Tudom róluk azt, amit ők sem tudnak.

Fodor-Nagy Gergely: A szer

Hajtsd a fejed vállamra.

Karolj, ha érzed, bánt a magányos óra.

Szívj és szedj.

Mert kábítószer vagyok.

Légy lázas, ha nem vagyok,
hallucinálj és remegj, ha nem vagyok.

És minden áron juss el hozzám,
addig hogy érezd a szagom.

Lógjon ki a hang az ajkadon.

Szedj be, szívj fel,

és ahogy áramlok véredben,

élvezz.

Fodor-Nagy Gergely: Felszabadulás

Csendes…

Minden csata előtt
a mező,
csendes…

A háborút
héják, rókák,
nők és férfiak
vívták.

Azt is csendesen.

Csendesen tépett
a köröm,
csendesen roncsolt
a fog,
csendesen szúrt
a kardom.

Vér-félhők és hulla
hegyek.

A föld mélyvörös
volt,
az eget felhő
takarta.

Talán győztünk…
kuporogtam
egy női felsőtest
és egy férfi
feje mellett.

Katanám beléjük
szúrva.

Lassú öregember
volt az idő.

A sok test, hús
rohadt.

A földet kimosta
az eső.

Kicsit felnéztem.

Csontok, fegyverek,
emlékek,
hevertek, mindenfelé.

Néhány koponyát
felvettem.

Vajon kié lehet?

Jött egy szél
és a felhőkkel
a bűz is elment.

Ezen a mezőn
minden…
minden csendes.

S most fütyörészve,
az új csatát
várom.

Fodor-Nagy Gergely: Szemét

Szemét voltam.

Zacskó, műanyag, maradvány.

Néhány szegény kutakodott bennem,
találtak újrahasznosítható kincset,
s romlott ételt.

Ha begyúltam fekete, büdös füstöt
árasztottam.

Mikor pihentem…
Madarak hordák szét testem.

„Csendes.”
az voltam majd lettem.
Jöttek gépek,
mindre rá volt írva vérrel:
„Barát, Testvér, Szerető, Remény”

Háborogtam…

Erősebben bűzlöttem,
patkányokat neveltem,
szennyet öklendeztem.
De lassan elhordták az utolsó szálkát
vérző ínyemből.

Fodor-Nagy Gergely: Oda, vissza

Elhajítottam forró gyűrűdet.

Próbáltam…

Próbáltam mást keresni.

A francba is!

Az ördög lánya vagy!

De szép.

Vörösen égsz
feketén, füstölsz.

Veled úgy dicsekednék,
de mások előtt nem jelensz
csak az én bőröm ég kéken?

Néha megölnélek.

Mást hívnék...
mást a helyedre.

De rajtad kívül mindenki
csak szerető.

Próbáltam…
próbáltam elhajítani forró gyűrűdet.

De újamra húztam,
hogy mikor hozzád érek téged is égessen.

Üdv.

Most kezdtem ezt a blogot. A célom megmutatni magam a nagyvilágnak. Ezt ne rossz értelemben értsétek. Költőként szeretnék a nyilvánosság felé nyitni. Hamarosan itt olvashatjátok is a legtöbb művemet.