Hold, csillagok, tó

Amott a Hold, amott a csillagok,

amott a tó amiben megfulladok.

Körbe vesz a súlyos sötétkék

láthatatlanná tévő köpenyként.

Itt-ott szembeköpöm magam,

haldoklik az adott szavam.

A virágok illata elillik,

vágyam hozzád nem illik.

És játékban ez is felbomlik.

Ez az év is csak kacat-holmi.

Amott a Hold, amott a csillagok,

amott a tó amiben megfulladok.

Állok elébe

Hullt a könnyed? Úgy igazán egyszer?

Tartsd csak vissza, nyomodban ne rohadjon a növényzet.

Sós vizet ittam tengeredből, és szebb halált nem várhatok.

Rám csodálkozol, hogy felfalom magam?

Hisz éhezem.

Csoda, hogy bőségedben ilyen gyorsan feladtál?

Szégyelld, vagy sikolts. Tégy úgy, hogy nem vagyok.

Fuss messze tőlem, szíveddel más zsebét töltsd meg.

Szavakkal a padlás úgy is tömve.

Megbújok a kínkeservben, amit a csecsemő ordít,

amit a kerék alá került kutya nyüszít.

Hol az örökké élő, magányában kúszik.

Megmaradok. Eléd állok

és kirohad majd a növényzet. 

Ashtur a honalapító

Mikor Alarich meghalt Boudica karjaiban, Ashtur megtagadta anyját. Nem sokkal később meglépte azt, amit apja sosem tett meg. Összehívta a lovasok törzseit és egyesítette őket egy király alatt. Ő volt ez a király. Katorasu Ashtur első ezen a néven, Katorasu Alarich fia, a Keleti lovasok királya, a Földfeletti hegység hercege.
Mint mindig volt aki szembeszállt. Ashtur a keleti lovasokból megszervezte a világ harmadik seregét, mivel időközben a boudson seregek mellett létrejött a Nyugati királyság és annak serege. A király újonnan életre hívott erőivel szétzúzta az ellenállókat és délre száműzte őket a Hiron félszigetre. Nem sokkal később az ott élőket is hironoknak kezdték nevezni.
De Ashtur nem elégedett meg ennyivel. Haragja még mindig nem enyhült apja halála miatt. Minden vágya az volt hogy elpusztítsa a Bounson Rendet és Drankoliszt. Azzal kezdte ezt a tervét, hogy az időközben keleten is megjelenő bounsonokat száműzte. Amelyik nem ment el két héten belül, kivégeztette. Több ezer bounson hagyta el a fiatal királyságot, és több százat megöltek. Azt mondják Ashtur saját kezűleg ölt meg 100 at.
Anyja Boudica először levelekben próbálta rávenni fiát a megbékélésre, és Drankoliszba hívni. De Ashtur először nem válaszolt, majd a sokadik levélnél ráunt és száz levágott mókus fejet küldött anyjának. Boudica jelképe egy arany mókus volt.
Boudica többé nem írt fiának, megértette az üzenetet.
Ashtur következő lépése az volt, hogy a Csillag Tenger-szem tavat birtokba vette és a környékre őröket helyezett. Soha többé nem akart ott látni egyetlen bounsont és az anyját sem. Mivel Boudica még e világban tartózkodott, az egykor könnyeiből eredt patak varázserővel bírt. Az ott őrködő katonát ittak a szent patakokból, és mind érezték a keserű gyászt és fájdalmat, és mind varázserőre tettek szert. A későbbiekben ők és leszármazottaik lesznek a Csődör Rend tagjai.
Boudica ezt nagyon súlyos sértésnek vette, hiszen a tó közepén álló kis ház a kezdetektől az övé volt. Boudsonjait küldte oda, hogy elkergesse a betolakodókat, de Ashtur alig várta ezt a lehetőségre. Drankolisz ugyan is csak egy város volt, a Boudson Rend meg csak egy magán hadsereg. Egyik sem királyság, egyik sem rendelkezett konkrét határokkal. A Keleti Királyság viszont igen, és szomszéd ellenében oda terjeszkedett ahova csak akart. A boudson támadás meg a határ agresszív megsértése volt. Innentől kezdve Ashturnak minden joga megvolt ahhoz, hogy totális háborút indítson.
A keleti lovasok gyorsan mozgó alakulatai hol rohamközben, hol látszólag visszavonulva zúdítottak íjzáport a boudson seregekre. Végül a szétzilált és megtört ellenség közzé rontottak és katana kardjaikkal mészárolták le mind. Ashtur sorra nyerte meg a csatákat, és vészesen közel került Drankoliszhoz. Boudica nem kérhetett segítséget tündér társaitól. A harc után amit Alarich megnyert neki a várost minden tündér elhagyta és most elégedett harmadik félként figyelték, ahogy Alarich fia véghez viszi azt amiben pont Alarich akadályozta meg őket.
Boudica sosem volt harcos jellem, különlegessége nem ebben rejlett. Fia így még akkor is erősebb volt, ha ő már félvérnek is kevés volt. Ashtur zordabb küllemű volt apjánál, magasabb és izmosabb, pedig Alarich sem volt gyenge. Szemei ugyan már hétköznapiak voltak, tekintete olyan erőt és elszántságot sugároztak amitől nem lehetett nem tartani. Ő is ivott a szent patakokból, és azóta íjának nem kellett íjvessző, csak hozzáért a húrhoz és azon pompázó vörös sugár vessző termett, amit nem tudott egy halandó pajzs sem felfogni. Katana kardjánat éle is vékony vörös sávban világított, képtelen volt arra, hogy kicsorbuljon az éle.
Ashtur a város falaihoz érve felajánlotta, hogy mindenki aki nem tartozik a boudson rendbe távozhat. Sok ezer ember és félvér hagyta el akkor a várost és vándoroltak szerte Kaldorin vidékein. Ekkor indult meg a Népek Mozgása.
A várost hosszú évekig ostromolták. Ashtur már majdnem feladta, hiszen emberei kezdtek kimerülni és kezdett fogyni az élelem, amikor megjelent egy árny sas. Az árny sasok olyan mágikus lények voltak akik képesek voltak a kiválasztott emberrel beszélni, és repülés közben köddé tudtak válni és valahol újra megjelenni. Egy ilyen árny sas jelent meg Ashtur táborában és magához a vezérhez jött. Felajánlotta a segítségét és szolgálatait. Ashtur elfogadta és a hatalmas sas hátán könnyedén átrepült az éj leple alatt a város falai felett. Kinyitotta a város kapuit majd anyjához sietett. Serege bejutott és mindenkit lemészároltak akit csak ott találtak. Egyetlen boudsont sem hagytak életben. Ashtur mikor szembe nézett anyjával nem tudta megtenni amire olyan rég készült. Boudica ugyan annál a trónnál térdelt ami előtt Alarich meghalt.
- Szerettem őt.
- Nem annyira mint magadat.
Boudica sírt.
- Ülj a trónra légy a város királya!
- Ez a város nincs többé ahogy a trónod sem.
Ashtur nem fogadta el az ajánlatot, helyette másikat tett. Mégpedig azt hogy Boudica használja a tündér lépcsőt és távozzon ebből a világból. A tündér lépcső az az út amit a halandók csak akkor találnak meg ha meghalnak. Attól függően, hogy jó vagy rossz volt életében az ember, a Halál mindig más irányba kísérte, vagy fel, vagy le. A tündérek képesek voltak halál nélkül is megnyitni maguknak a lépcsőt, így voltak képesek átjárni Kaldorin világába, és az Astradoszok univerzumába.
Boudicát Ashtur száműzte, nem volt képes megölni saját anyját, de száműzte abból a világból ahol ő volt, és ahol apja sírja.
Miután Boudica átlépett a Tündér lépcsőre és távozott, Ashtur végleg elpusztította Drankoliszt, a földdel tette egyenlővé és sóval szóratta fel a helyét, hogy soha többé senki nem akarjon itt élni.
Ashtur visszatért seregével keletre. Hosszú évszázadokon át uralkodott még. Feleségül vett egy keleti ember nőt, de soha nem lett szerelmes, nem engedte meg magának az apja sorsát.
Királyságában csak egy város volt Szilajrév, de az sem volt tipikus város. Sosem engedte, hogy népe eltávolodjon a hagyományaitól, és nem tűrte az olyan kezdeményezéseket amik egy Drankoliszhoz hasonló városhoz vezettek volna.
Címere egy szürkés kék árny sas lett. A sárkány amelyik apját szolgálta ugyanis nem volt hajlandó részt venni semmiben amit Alarich sem tett volna meg.
Ashturnak 15 gyermeke volt ebből 7 fiú és 8 lány. Legidősebb fia volt a trónörökös Attila.
Utolsó 100 évében Ashtur átadta az uralkodást fiának és abba a kis viskóba költözött ahol született. Senki nem tudja pontosan, hogy utolsó éveiben megbánta e élete döntéseit. Egy biztos unokája a későbbi legendás hős Áldott Keán volt egyetlen társasága.
Boudica távozásával a patakok már csak kevés embernek adtak varázserőt, Ashtur bekövetkezett halálával viszont soha többé senkinek.

Alarich és Boudica

Alarich egy Astrados és egy tündér gyermeke volt. Tehát félvér. Szüleinek több száz gyermeke volt és egyikkel sem törődtek igazán.

Alarich egyébként is más volt, mint a többi félvér. Sokkal több állatias vonása volt mint a többi félvérnek. Szeme sárgában és pirosban pompázott, szemfogai hegyesebbek voltak mint másnak, és a füle is hosszúkás volt. De nem csak ebben különbözött. Legbelül is teljesen más volt. Míg testvérei lubickoltak a város örömeiben, és ott használták ki származásukat ahol csak tudták, ő visszavonult és elmélkedett. Mígnem meg nem gyűlölte az egész kulturált világot. Megutálta a házakat, az utakat, a szekereket, a pénzt és a társait. Egyre több kivetni valót talált abban, ahogy élnek. Úgy érezte az a nagy erő amivel bírnak, és a hosszú élet csak el van pocsékolva a sima kéjelgésben és bor itta mámorban.

Egy nap annyira megundorodott ettől, hogy elhagyta az akkor ismert legnagyobb várost ahol élt, Drankoliszt. Olyan helyre ment ahol a lehető legkevesebb értelmes lénnyel találkozhat, a Földfeletti hegységbe. A Földfeletti hegység a világ legmagasabb hegyeivel bírt. Kevesen lakták, erdei elriasztották a favágókat is. Olyan ősi volt és olyan erőt árasztott amit félni és tisztelni kellett.

Alarich már hetek óta bolyongott a hegységben mikor rátalált egy legendás helyre. Meséltek már neki erről a helyről. A két fő Astrados itt kötött békét, a Csillag Tenger-szem tónál. De azt nem tudta, hogy a tó közepén van egy sziget, és annak a közepén egy kis ház. Alarichnak megtetszett ez a kis házikó ezért belemerészkedett a roppant hideg tó vízébe. Majdnem megfagyott mire átért, de szerencséjére jó erőben volt.

A kis ház üres volt. Senkit nem talált ott. De azt látta, hogy aki előtte ott lakot, igen rendetlen volt. Aztán a második gondolata az volt, hogy elég álszent lenne emiatt elítélnie, mert ő is az.

Minden esetre amennyire tudta berendezte magának a kis lakot. Elhatározta, hogy ezentúl itt fog lakni. Jól is teltek első napjai új otthonában. Igazán vidámnak érezte magát. Teljesen betudta szívni magába a vad természet igazságos kegyetlenségeit is.

Csak hogy egy váratlan fordulat következett be, ami először baljóslatú volt, majd Alarich meglepetésére élete legboldogabb időszaka jött el.

Ez akkor történt mikor kiderült, a kis háznak van tulajdonosa. Megjelent ugyanis Edinhon Boudica. Edinhon Boudica két Astrados lánya volt, azaz egy tündér. Szülei látva hogy leányuk milyen gyönyörű és kedves, rettegni kezdtek attól, hogy a nagyvilágban felfalják őt. Ezért ide költöztették még mielőtt bármit megismert volna a világból.

Boudica gyakran járt ki az erdőbe az állatokkal beszélni, a fákkal suttogni, és nagyokat kirándulni a vidéken. Mikor Alarich beköltözött kis házába ekkor is éppen egy ilyen úton volt.

Boudica először fel sem figyelt a jelekre. Nem szokott arra figyelni hogy van e valaki a közelében, hiszen az állatokkal minddel jól kijött. Tündérrel vagy félvérrel azonban még soha nem találkozott. Mikor belépett a házba énekelt a gyönyörű hangján, valami vidámat, valami élettel telit, copfja úgy himbálózott szökellő járásától mint egy hinta. Alarich ekkora már elbújt. Először megilyedt, majd gyorsan rájött, hogy csak egy ártalmatlan lány az. Elbújt, és csak a szégyen miatt nem merészkedett elő. Szégyellte, hogy egy kedves teremtés otthonát foglalta el. Majd leskelődés közben egyre inkább gondolta azt hogy nem egyszerűen egy kedves teremtést lát, hanem a világ leggyönyörűbb és szeretettel telibb lényét. Mintha nem is tünde lett volna, hanem az az Astrados aki a boldogságot és szeretet ajándékozta a halandóknak. Soha nem látott hasonlót.

Viszont egy kis mókus, aki Boudicával érkezett, rátalált. Alarich észre sem vette, hogy egy kis rágcsáló bemászott mellé. A kis lompos farkú jószág a betolakodó lábába harapott, aki fájdalmában felkiáltott. Boudica megilyedt és az ajtóhoz ugrott. Alarich felnézett rá, azt hitte hogy ijesztő szeme végleg elüldözi a tündért. De Boudica belenézett Alarich vad reszkető szemeibe és mintha megnyugodott volna. Kicsit izgatottan, de próbálva kedvesnek lenni megkérdezte ki ő. Alarich töredelmesen válaszolt, és nem győzött bocsánatot kérni, és megígérte, hogy elmegy és soha nem jön vissza. El is indult kifelé, már a parton járt mikor a lány utána szólt:

-          Maradj csak egy darabig. Még úgy sem volt látogatom!

Alarich nagyon vidám lett ettől. Vissza sétált, és megígérte, hogy nem lesz láb alatt. Teltek a napok, a hetek, a hónapok és végül az évek. A két fiatal lassan megismerte egymást, majd megkedvelték egymást, majd megszerették egymást.

Alarich nagyon boldog volt. Úgy érezte mindene megvan. Sokat mesélt Boudicának arról milyen a nagyvilági élet. Mesélt a bálokról, az utcákról, a kocsmákról, a divatról, a borról és minden másról. Boudica minnél többet hallgatta őt annál kíváncsibb lett. Elkezdte győzködni Alarichot, hogy látogassanak el Drankoliszba. De Alarichnak nem sok kedve volt ahhoz, hogy vissza térjen oda ahol annyit szenvedett.

Egy nap Boudica bejelentette, hogy gyermeket vár, Alarich olyan boldog lett, hogy azt mondta, Boudica bármit kérhet ő megteszi. Boudica azt kérte menjenek el a városba. Alarichot így kötötte a szava, de annyit elért, hogy gyermeküket még itt hozza világra és itt legyen még pár évet gyermek.

Mikor a fiúk Ashtur elég idős lett eljött az idő, hogy Alarich betartsa az ígéretét és elinduljanak a városba.

Mikor odaértek és Alarich születése jogán vissza került az egyik palotába, Boudica el volt ámulva a nyüzsgéstől. A mindenféle népség meg ő tőle volt elámulva. Mindenki megcsodálta őt ahol csak járt. És még jobban mikor megtudták, hogy a legfurcsább félvér párja.

Boudica szép lassan átadta magát a városnak. Megismerte a bort, a férfiak bókjait és hogy milyen izgalmas kacéran fogadni vagy elutasítani azt. Alarichnak nem tetszett az egész helyzet. Elkezdte győzködni Boudicát, hogy menjenek haza. Fiúk Ashtur sem találta helyét, a többi gyermek csúfolta őt, mert nem értett a városi dolgokhoz, és fúrcsán beszélt.

De Boudica nem törődött ezekkel, egyre inkább lett ő egy a várossal. Egy idő után megunta Alarich unszolását és közölte vele, hogy már más párja van, és sajnálja neki ehhez már semmi köze. Azzal próbálta vigasztalni, hogy a sors akarta így, és jobb lesz így mind kettőjüknek.

Alarich bánatában nem tudta mit tegyen. A megszokottnál is csendesebb lett. Még kevesebbet beszélt, és elhagyta minden életkedve. Azt mondják csak azért maradt életben, mert fiát felnőttként akarta látni.

Eközben Boudica körül egyre több hódoló lett. A hírre, hogy udvarolni most már szabályos élvezet, összegyűltek a keselyűk.

Nem kellett sok idő, és a világ első serege összeállt. Ez a Boudsonok Rendje. Férfiak és nők akik imádták, szerették Boudicát. A világ egyetlen élőlénye aki szerette Boudicát, de sosem lett Boudson az Alarich. Nem volt képes rá. Teljesen képmutató szeretetnek érezte az egészet.

Egy lakomán egy nagyrangú boudson megvádolta Alarichot, hogy ő sosem szerette Boudicát, hiszen ha így lenne már rég boudson lenne.

-          Én szeretem Boudicát, és éppen ezért nem állok most mögé. Nem vagyok hajlandó támogatni azt ami végül el fogja őt pusztítani. Ha szeretsz valakit, néha megmented saját magától is.

A boudson nemes úgy megsértődött, hogy kardot rántott. Ez lett a veszte. Alarich titkolt félvér képességei ekkor mutatkoztak meg először. Hatalmas erejével és állatias dühvel úgy tépte ki kardforgató kezét a nemesnek mint gyermek a légy szárnyát.

Alarich gyűlölte a boudsonokat, és alig várta, hogy egyszer egy kiprovokálja a támadást. Gyűlölte őket, mert Boudica sötétbe sülyedését támogatták. Húzták lefelé, miközben felülről öntötték rá a piszkot.

A támadás után Alarich fiával együtt elhagyta a várost. Keletre mentek, ahol csak a lovasok népe élt. Keveset beszélő, lóháton élő népek. Mindez a Földfeletti hegység túloldalán, így más népek nem igen jöttek át erre a vidékre. A keleti lovasok megismerték Alarichot és tisztelni kezdték. Ha kérte volna, mind térdet hajtott volna neki. De nem kérte, ő inkább csak tanította őket, míg nem egy nap már nem beszélt senkivel csak fiával. Mindenki tudta, hogy a bánat rágja a lelkét. Mindenki tudta, hogy Boudica miatt. Így soha nem mondták meg Alarichnak, mert tisztelték annyira, hogy ne tegyék, de mind megutálták a tündér nőt.

Már több száz év eltelt, és semmi nem változott. A napok ugyan úgy teltek, a Hold ugyan úgy nehezedett Alarich lelkére és a sötétség ugyan úgy hívta őt is.

Egy nap egy boudson érkezett házához. Alarich közönnyel nézett rá, de ahogy elmesélte miért is jött, Alarich szó nélkül felpattant sárkányára és Drankoliszba repült.

Boudicát ugyanis más tündék meg akarták ölni. Egyesek féltékenységből, mások attól kezdtek félni, hogy a hatalmasra duzzadó boudson sereg túl nagy hatalmat ad Boudicának, mások szimpla gyűlöletből.

Alarich mikor megérkezett Boudica palotája lángokban állt. Rettegett hogy túl későn érkezik. Látta boudsonokat is harcolni, de egynek sem segített, ők jutatták ide! Ők rántották bele ebbe! Ők csináltak nagyhatalmú szajhát a legfenségesebb tündérből! Gyűlölte őket.

A palota folyosóin végig gázolva érezte, hogy haragja egyre inkább átalakítja őt. Nem csak a lelkét, a testét is. Fogai még hosszabbak lettek, körmei megnőttek és kihegyesedtek, szemei vörösen világítottak, haja megnőtt, bőre kicsit elszürkült, izmai megnőttek.

A palotában rájött, hogy Boudicának még trónterme is volt! Hát csodálkoztok ti önző idióták! Csak magatok gyönyörködtetésére szerettétek!

A trónterem súlyos ajtaja zárva volt. Alarich két kezével nekitámaszkodott, és egy lökéssel bedöntötte.

A teremben 5 tündér vette körbe Boudicát aki a földön feküdt és rettegett. Mikor meglátta Alarichot akkor sírva fakadt. Alarich felemelte a kezét és egy sugarat lőtt tenyeréből ami rögtön végzett egy tündérrel. Ettől a másik négy nagyon meglepődött, mert ilyet csak az Astradosok tudnak, még a legerősebb tündérek közt is ritka, félvér meg még soha nem csinált ilyet.

-          Hagyjátok őt békén!!!!!!

Ordította magán kívül Alarich. A tündérek varázserejüket előhívva szembe szálltak Alarichkal. Harcuk folyamán megfordultak az egész városban, és majdnem romba döntötték az egészet. Használtak tűz, víz, föld, villám, fény mágiát is. Öt nap és öt éjszaka tartott a küzdelem, míg nem Alarich végül győzött. Az utolsó tündért is kivégezte.

Utolsó erejéből még elvánszorgott a rettegő Boudicához és összeesett előtte. Ezer sebből vérzett. Látszott rajta, hogy ezt már nem éli túl. Boudica a combjaira helyezte Alarich fejét és sírt. Könnyei Alarich arcára csepegtek. Alarich ettől felébredt, és Boudicára nézett, lassan, kínkeservesen felemelte egyik kezét és simogatni kezdte Boudica arcát. Az addig reszkető, kimerült kar, biztos és gyengéd lett. Ujjával letörölte Boudica könnyeit:

-          Ne sajnálj egyetlen Csillagom. Én most távozom a pokolból.

Alarich mosolygott miközben Boudica égszínkék szemébe nézett, és meghalt.

Fiúk Ashtur mikor megtudta ezt, mindenért anyját hibáztatta és megtagadta őt. Maga Boudica három napra visszatért abba a kis házba ahol először találkoztak és három napig sírt. Olyan sokat, hogy a tó vize megáradt és sok kis patak eredt meg belőle. Ezeket a patakokat a keleti lovasok azért tisztelik szentként, mert Boudica ezeket Alarichért ejtette, és ők addigra vezérükként tisztelték Alarichot. A patakok a Boudica Könnyei névre hallgatnak, és vizük ízében érezni egy kimúlt nemes élet fájdalmát.

Boudica három nap alatt így annyira kimerítette a könnyeit, hogy nem volt képes többet sírni. Fénye veszített erejéből, de a halandók így is térdre hulltak előtte. Visszatért a nagyvárosba és soha többé nem gondolt a múltra.

A ti világotok változik, az enyém önmagába harap

Még távol van december.
De tudom, ugyan azt fogom írni ötödikén
mint tavaly, fejemben itt is a kép.
És tudom mit jelent ez a pecsét a fejemen,
ezt a jelet vésték azok a kegyetlenek.
Nem tudom, talán befejezetlen,
de minden reggel ugyan úgy vérzik,
pedig messze múltba tévedő éjszaka
mindig máshogy vágják bele homlokomba.

Minden más, minden lényegtelen.
Az ágyam féregtelen.
És őrület lenne ugyan azt hívni,
és más eredményben hinni.

KéK változatok

Felnyitni az eget és a belében szétnézni
nem olyan mint belebolondulni.

Egyszer én hülye belé raktam a szívem,
és kék sugárként szarta ki a kis édes.

De franc se hinné, még mindig megenném,
ha kell kihánynám, és újra lenyelném.

Undorító vallomás, egy udorító megismételhetetlennek,
mindenek minek valaha férfi térdre esett.

Te kegyetlen,
te egyetlen
te… te halálraítélt, egyetlen rejtett igaz kincsem,
fulladj meg
had üvegesedjen el a szemem.

Felhő hegyek

bércekké gyűrődő felhők alatt

feltűröm az ingujam

mert kezemen a pórusok fulladoznak.

Én nem emlékszem már milyen volt.

Mintha Mória temetne el,

úgy kúszik felém a fehér lavína.

Felhő hegyek döntik el, milyen legyek.

Az érzést, az egészet, elmesélnéd nekem?

Barlangok az utcák,

denevérek a vihogó fruskák.

Nem fürdök a kristálySzem tavakban, túl hidegek.

Angyalfelejtő

Elvonultam mint a kutyák meghalni.
Ölelget az ördög és én hagyom.
Benyálazom a becsületem, vesszen a parázson,
amit az idő lehugyoz.
Angyal! Ne vetíts rám árnyékot.

Égessünk szavakat

Játszok a pilláiddal.
Szeret, nem szeret.
Nem szeret. 
Elfogyott.

Van még hajad,
szőröd, bőröd.
Nyúzzunk embert.

Bontsunk törvényt,
égessünk szavakat,
Heréljünk múltat.

Megfordult a lelkem
arccal a földnek.
"Én is lógnék kereszten
Ha tudnám a biztos megváltás vár rám."

És tudd ki hozzáérsz
Én előbb voltam ott
és ha csak egy rossz szólamot 
a levegőben elkapok,
Ott leszek, hogy rosszabbat tegyek.

Tündéri realizmus

A rendezetlen szobában némi füstöt érezni.
Az egyik sötétebb sarokban minden tele van
fehér szilánkokkal, rózsaszín szivacsos takonnyal
és a hatalom vörösében pompázó vérrel.
A puska lassan eldől. Koppanása
közel sem olyan hangos mint az előbbi dörrenése.
A tündér úja már nem szorítja a ravaszt.
Fejének megmaradt része csak
egyszerűen hátrabiccen.

Kívánság

Ha újra választhatnék,

semmi újat nem kérnék.

Ha újra simítana az árnyék

úja, akár csúnya akár szép,

semmi újat nem kérnék.

Most úgy nyugodtan Utazó az otthon maradtnak, az elhagyónak

Hittem célom, hogy szent legyek.

És ekkora hülyeséget, Szent Egek…

Azóta szarrá ment ez is, dongják a szent legyek.

Az vagyok mi voltam,

és hogy te az vagy e mi voltál…

Senki nem lehetett az.

A bolygón kívül, és azon belül

sincs elég csend, ami meg nem rémül.

Össze rebben, mint a kis eb

ki most került testvéreitől messze el.

Sír, nyöszörög a kis pára

lelkem így hajtom egy kis párnára.

És hogy mind hiába?

Nézd, egészségünkre már senki nem piálna.

Lelkem már nem kiabálna.

Csak csendesen kioldozná ruhádat.

Vagy ha ezt nem lehet

hát idegen erdőben csak magának vetne meg.

Legalább a madarak, ne vessenek meg.

Tudok ezt-azt

Tudom mi vagyok,

sarok.

Tudom mit jelent

az a letépett tapéta.

Megkötöztek.

Tudom.

Nyugodj meg, tudom.

Hogy számít ez?

Tudom, nem.

Lélegezz,

hogy megtudjak még többet.

Nem elég a neved,

a színed,

hogy lebeg az éned.

Nem elég az a csönd

amit kifújsz.

Kell még lássam mellettem

elsikló tekinteted.

Nem lenne elég az sem

ha tudnám milyen színű

letépett alsóneműd.

Nem lenne elég ha tudnám

utolsó sejtjeid utolsó osztódását.

Csak légy.

És tudjam, vagy.

Nem lehet bocsánat

Minden út elbaszva,

a szélén egy ember elbaszva.

Valaki olyan, ki éltében is néma.

Takarója sok falevél

mind mulasztott esély.

Betakarják hideg testét.

Remélt hű szerelmet,

Hitt volna mint az eb,
abban ki bízott volna benne.

Csak hever és mozdulatlan.

A világnak már semmit nem mutatna.

Hogy nem mond több igét a remények, az nem is hallja.

Árva lehelet csak utolsó szava

Árva tekintet utolsó révedése

Árva a dobbanása is, árva szívének.

Üvegbura

Nem szeretem a nappalokat.

Ébren vagyok, és nem látni a csillagokat.

A nap eltöri a sötét kristályburát

amivel lefedik este a bolygót.

Egy reggel annak szilánkja lettem én.

Hideg vagyok, sötét.

Kavarog a sok ősi anyag, feszít, taszít, hajlít és szív.

Tágulnom kéne és fájdalmat okoznak kereteim.

Néha mély, igazán levegő nélküli csendben

csak úgy létezem, hogy utána robbanjak egyet.

Nem hajlik felém az idő és a tér.

Rezgő testemet nem fogja össze

egy teremtmény sem.

Habos felhők

Túlpartok és tengerek,

szemek meg emberek.

Kékek és egyebek.

Szívok egy kis friss levegőt,

érzek némi fenyőt.

Pont mint az arcod, az a felhő.

Taknyolok, de jöhet az a sör.

Feltudnálak emelni,

bár izmom csak tűrhetően létező.

A hab, pont amint az arcod.

Mindegy, megiszom.

A sarokban egy lány,

Megnyalom az arcát,

az újaim végei eljátszadoznak

és szomorúak.

Csak úgy

Feltámad a szél.

Az eső durván szurkálja az arcom.

Mindenem átázott

Leszakadt a Tenger az égről.

Szemben a Szemekkel.

Feltúrom a hajam kezemmel.

Ismét eljött a december,

és írhatnék bűnökről,

hogy növesztettem újabb évgyűrűt.

Hóról, és arról hogy nincs.